A hétvégére alapjáraton viszonylag sokan jelentkeztek. Az elején.. Aztán ahogy az ilyenkor lenni szokott, szépen sorban visszamondta mindenki a részvételi szándékát. Ez a mi (Mimi, Gergő, Marci, Wolf, és én) lelkesedésünket és túrázni vágyásunkat nem törte le, így hát elhatároztunk, hogy ilyen létszám mellett is elmegyünk Döbröntére a már előre – több emberre- lefoglalt kulcsos házba.
Bíztam benne, hogy pénteken legkésőbb 4 óra körül el tudunk indulni, mert én vezettem, és köztudottan sötétben (pláne szürkületben) NEM LÁTOK. Sőt! Amúgy sem.. De ezt nem kell az utazóközönség orrára kötni. Sajnos Gergő 6 körül ért egyáltalán haza, ráadásul teljesen idegbajosan, mert kiderült, hogy elfelejtett megrendelni valami hülye-hülye ventilátorokat, és így állt valami hülye-hülye építkezés. Nem tudom nem figyeltem. De a lényeg az, hogy már az első este megalapozódott a hétvégi szívatás személye és témája. (Így utólag is bocs, Gergő! De valljuk be, vicces volt, és meg is oldódott a dolog.) Nah mindegy. Szóval amíg Gergő készülődött, bevásároltunk Gazdag réten, aztán visszamentünk Marcihoz a fényképező aksi töltőért, amit természetesen otthon hagyott. Vissza Gergőhöz, és végre nagy nehezen elindultunk. Szerintem még a pályára sem értünk ki, már hangos szisszenésekkel pattantak a sörök. Az út nagyon jó hangulatban telt el. Pályáról lekanyarodva, megálltunk az első kútnál. Mindenkit szólított a természetanya, és 1-2 kávé is jól esett a népnek. Gergő almás pitéjének elfogyasztása, és szendvicskéinek kicikizése után folytattuk utunkat és Gergő csesztetését. (Tényleg bocs!) A következő megálló egy domboldalon volt, ahol a teli hold által megvilágított gyönyörű szép tájban gyönyörködve engedtünk a sör mellékhatásának hólyagunkra való szorító hatásának. (Hugyoztunk a sötétben). Borzalmasan hideg szél fújt, de azért sikerült még így is elökörködni az időt.
Este 9 körül értünk Döbröntére, foglaltuk el szállásunkat, és végre én is bonthattam egy sörikét. Szép, nagy, tiszta több szobás verandás ház volt rendezett kerttel. De a legnagyobb pozitívuma mégis csak az volt, hogy a helyi kocsma kb. 8 méterre volt a kaputól az út túloldalán. Mivel féltünk, hogy be fog zárni, még vacsora előtt átkukkantottunk, hogy megnézzük milyen ízű a sör Döbröntén. Meglepődve tapasztaltam, hogy a nagyvárosi turistákra specializálódott a hely. Ez igazából csak az árakból látszódott, mert amúgy egy ugyanolyan koszos, kopott, dohos kocsma volt 30 éves TV-vel, és hasonló korú kazettás magnójával (amiből számomra érthetetlen módon külföldi adó szólt) mint amilyen az ilyen minimális lakosú „világvége” falvakban lenni szokott. Imádom az ilyet! (Nah persze nem a 350es sör árra gondolok…). Helyi házi pálinkával való koccintás, és 1-2 sör elfogyasztása után a kocsmáros tudatunkra adta, hogy ilyenkor már zárni szokott, szóval fizettünk, és dobbantottunk vacsizni a bérleményünkbe. Rendesen megadtuk a módját, mert a 2 napra vásárolt összes kaját elpusztítottuk. Néhány paradicsom, és egy kis vaj élte túl támadásunkat. Rendes férfi módjára otthagytuk az összes kaja maradványt az asztalon, hátha reggelre a svéd bikini válogatott elpakol, elmosogat stb. Számunkra is érthetetlen módon, nem így történt…
Vacsora után elfoglaltuk ágyainkat. Gergőnek sikerült az egyetlen olyan ágyat kiválasztania (vagy csak ez jutott neki? Kitudja..) ami hemzsegett az ismeretlen eredetű foltoktól. Szerintem a New York-i, a Miami és a Los Angelesi helyszínelők összevont erőinek is hetekbe tartott volna kielemezni azokat a foltokat. Gyanítom találtak volna olyat is, ami nem földi eredetű. Mérhetetlenül viccesnek találtuk Gergő kínlódását, hogy akkor Ő hogy és hol is aludjon tulajdonképpen. Természetesen hangos visító röhögés formájában hangot is adtuk a látványnak. Bár nem a foltokra, hanem az a kanapé matracának egyenetlenségére vonatkozólag, hangzott el Gry szájából, ha nem is a hónap, de a hét poénja mindenképpen:
„Basszus! Ez olyan mint egy emlékezőmatrac. Csak valaki másra emlékszik…”
Vinnyogtunk a röhögéstől. Végül az ágyon egy lepedőn, egy pokrócon, egy hálózsákban magzatpózba görnyedve találta meg a leghigiénikusabb pózt az alváshoz. TV-t néztünk, néha fel- felkiáltottunk, hogy: „Lüszííí”, majd szépen lassan mindenki elaludt. Az éjszaka folyamán egyszer kétszer felébredtem arra az ablakokat remegtető brutális, horkolás cunamira, ami a szobát terítette be. Marciról köztudott, hogy ordítva horkol, ha alkohol került a szervezetébe. Pluszban ott volt még Wolf az apró kis testecskéjével, Gergő aki hát valljuk be, nem vette fel velük a versenyt (de próbálkozott), és hát el kell, hogy ismerjem, én is kicsit hangosabban veszem a levegő egy bizonyos alkohol mennyiség után. Szerintem a fél falu nem aludt.
Másnap reggel Marcival boltba vonultunk, hogy pótoljuk az előző esti kaja veszteségeinket. A kecó tulaja volt a boltos, szóval anyagiak rendezése, és a túra tervek tisztázása után, visszatértünk a házba. Reggeli, majd manufakturális szendvicsgyártás a túrázáshoz. Mivel Gergőnek nem tetszett a Marci mosogatásról szóló elmélete, mely szerint semmi olyasmit nem ettünk előző este, amit a tányér a pulóverébe való eltörlése ne oldana meg (a gyakorlati bemutatót is láthattuk), saját kezébe vette a mosatlan edények tisztítását.
Időközben megérkezett Mimi is. Mivel szükségesnek tartottuk, hogy Ő is lássa, hogy mennyire közel van a kocsma, megmutattuk neki. Meleg szendvicsek és velős pirítósok rendelése és kiszolgálása közti 40 percet beszélgetéssel, és gyógyserek (he-he) fogyasztásával töltöttük. Mint utólag kiderült, tökre megérte ennyit várni a kenyerekre. A meleg szendvicsek is tök jól néztek ki, de a velős kenyér… Elképesztő volt. 2centi vastag hatalmas szelet kenyéren, hasonló vastagságban elkent fűszerezett, és rápirított velő látványától elcsöppent a nyálunk.
A falu melletti dombon elhelyezkedő vár romokat, nagy lihegéssel közelítettük meg, majd a pihenésképpen elkészített néhány fénykép után folytattuk utunkat. Kb. 2 km-t mehettünk, amikor is megálltunk egy réten a napsütésben, megenni a szendvicseinket. Talán mintha egy üveg bor is elvesztette volna dugóját. Felcaplattunk egy kilátóhoz, amire nem lehetett felmászni, mert életveszélyes volt, így leszedték róla létrát. De az az igazság, hogy a körülöttünk lévő fáktól amúgy sem láttunk volna semmit sem. A ’Nehogy már ugyan azon az úton menjünk le ahonnan feljöttünk’ szavazás végeredményeképpen gazon, bokrokon, fákon keresztül gázolva toronyiránt megindultunk le a hegyről.
Egészen Bakonyjákóig jutottunk, ahol is megtudtuk, hogy egy emberöltő alatt 5000(!) embert telepítettek vissza, mert valamikor elnéptelenedett a falut. Vagy valami ilyesmi.. De Marci odáig meg vissza volt ettől az információtól, úgyhogy egy darabig Gergőnek nyugta volt szivatások terén. Nem hiszem, hogy bárkit is meglepek most, de a legelső kocsmába betértünk, mert nagyon elfáradtunk, és órák óta nem érte sör nyelvünk ízlelőbimbóit. A zenegép és a biliárdasztal felfedezése és későbbiekben használata során a hangulat a tetőfokára hágott, mint azt az alábbi kis videó is tanúsítja:
Eme remek helyről fordultunk vissza. Bár most nem tartottuk meg a ’Nehogy már…’ szavazást, mert igen csak délután volt már, és valahogy nem volt hangulatunk a sötét erdőben, kissé illumináltam bóklászni. Visszafelé úton kicsit leszakadtam a többiektől, mert a gondolatok ismét indokolatlan örvénylésbe kezdtek a fejemben. Ennek eredményeképpen, már igen erős szürkületben, sőt, inkább naplementében értem utol őket, a vár romjainál vártak. Árnyjáték után, lementünk, és megnéztük, hogy a kocsmában minden rendben van-e. Onnan a házba való battyogás, és kaja után véres pókercsatározásba kezdtünk, és hogy ne kelljen hazavinni a sörikéket, szépen sorban becsókoltuk őket. Végül már csak Wolf-al viaskodtunk a zsetonokért. Ő nyert, majd nyugovóra tértünk.
A reggeli mozgás egy pettyet nehezemre esett az előző este miatt, de szépen lassan összerámoltunk, talán még pár falatot is ettünk, majd egy laza óra várakozás után (mialatt Mimi elérte azt, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint eddig) magunk mögött hagytuk Döbröntét.
Fogalmam sincs hogy hol, megálltunk egy kalandparkban, hogy majd milyen jó lesz. De nem lett jó. Nem kaptunk kaját, hideg volt ahhoz, hogy minden lehetőséget kipróbáljunk, úgyhogy megbeszéltük, hogy ezért nem fizetünk ki ennyi napijegyet, majd jövőre jó időben visszatérünk és végig tolunk mindent.
Hazafelé úton megálltunk egy kicsi, de annál hangulatosabb vendéglőben, és a teraszon a napsütésben, nagy beszélgetés közben, jól belakmároztunk.
A 7esen kicsit megtévedtünk, de végül egy marhajó hétvégét hagyván magunk mögött, hazaérkeztünk.
A beszámoló alapján úgy tűnhet, hogy végig ittuk az egész hétvégét (nem, mert a csak a szombatot, he-he), de komolyra fordítva a szót, azért tűnhet így, mert erdőben beszélgetve sétálásról sok mindent nem lehet írni.
Összefoglalva, mindenki bánhatja, aki nem jött! Nagyon jó kis hétvégénk volt!
Köszönjük FFE!