Leszálltunk a buszról, és a hűvös levegőnek köszönhetően egyből fel is ébredtünk. Jó magyar kirándulókhoz méltón még a buszmegállóban előkaptuk a szendvicseket, és nekiálltunk kajálni. Marci ezt annyira érdekesnek találta, hogy teljesen spontán videókat készített a folyamatról. ("Állj oda a fénybe! De ne úgy! Csak, hogy félig világítson meg. Amikor szólok, spontán csinálj valamit a kamerába. Igen, már megy! Nem, ne ilyet. Tudod úgy mint a Börzsönyös videóban, ilyen vágóképek lesznek, tudod arra a zenére. Tudod! türrüpppürrrüpüüüpp. Nah még egyszer! Spontán!")

 

Elindultunk. Természetesen azonnal rossz irányba. Szerencsére az első száz méter után rájöttünk a hibára, korrigáltuk, és megindultunk a helyes irányba. Pedig már éppen arról kezdtünk fantáziálni, hogy a Nagykovácsi is ugyanolyan fekete lyukra épült mint Pomáz, és csak órák múlva fogunk kikecmeregni. Megállapítást nyert az a tény, hogy azonkívül, hogy nem süt a nap, egy csomó mindenben más az éjszaka mint a nappal. Nekem leginkább azt tűnt föl, hogy mennyire mások az  illatok.

Bár a Hold nem tűnt nagyobbnak a szokásosnál, a fénye még is teljességgel hihetetlen volt. Tisztásokon, mezőkön, egyéb erdősávok közti szakaszokon nem is kellett elemes fényforrást használnunk. Még a defektes szemeimmel is tökéletesen láttam mindent.
Zakk nyomására (Nah jó.. nem is. De, amúgy de!) útba ejtettük a Csergezán kilátót. (Szerintem nincs is ilyen szó..) Nah aaaaaz naaagy királyság volt! Láttuk Budapestet, Jánoshegyet, Törökbálintot, Budakeszit, Budaörsöt, M0 melletti CORA-t, és még vagy fél tucat kis várost és falut. Eléggé fújt a szél, és csak úgy beterített minket az éjszakai erdő csodálatos illatával.
Lent vagy fél óráig próbáltunk egy nyomorult éjszakai hosszú záridős képet összehozni a kilátóról amit hál'istennek összmunkával sikerült megvalósítani. Egész jó kép lett.

 

Újra nekivágunk az útnak. Nem annyira a megfelelő irányba, de szerencsére gyorsan kiszúrtuk, hogy nem nagyon vannak arrafelé turista jelek amerre megindultunk. Zakk helyismeretével (ugyanis Ő már járt itt) sikerült ismét visszavergődnünk a helyes ösvényre.

 

Hol beszélgetve, hol lihegve, hol csak monoton menetelésben bandukoltunk. Én elől, kezemben a térképpel -többnyire a megfelelő irányba- vezettem a brigádot. Nyomomban Zakk, leghátul pedig Zakk lábának lépéseinek figyelemmel követésétől teljesen be depihipnozombult (depressziós hipnotizált zombi) Marci. Később helyet is cseréltünk, és csak meneteltünk tovább. A világ összes kurva pókja (vagy a kurva világ összes pókja) és hernyója úgy alszik, hogy egy szál láthatatlan kis pókháló szálon lóg le az ösvény kellős közepén. Mindegyik kis rohadék -a hálójával együtt- az arcomon, a karomon, a hajamban és a szemüvegembe ragadva kötött ki. Húúú de tele volt már az összes f.. hócipőm. (Azért amikor Zakk került előre a helycserénél, kicsit nyugtatott a tény, hogy Ő is ki volt akadva egy idő után, és nem az volt, hogy én vagyok a hisztis picsa. (Persze az én arcmagasságomban lévőket továbbra is én szedtem le..))

 

Teljesen értetlenül állok a tény előtt, hogy amint lakott területre érünk egy túra alkalmával, (általában éjszakai túrán) azonnal eltévedünk. Nem tudom, hogy csináljuk, hogy a sűrű, sötét erdőben mindig jó irányba megyünk, de amint házak közé érünk, teljes az irányvesztés. Így történt ez anno Pomázon, most a túra elején, és amint beértünk Budakeszire is. Az egyetlen nyitva levő szórakoztatóipari egység (ahonnan kiszűrődött a "vuttyiri-vuttyiri, meg a diümdisüm-diümdisüm) körül dülöngélő, ordibáló, mérhetetlenül ittas úriemberek látványa, és a konfliktus készségük miatti nagy sietségünkben rossz irányba kanyarodtunk az egyik kereszteződésben. Persze ezt észlelvén visszafordultunk. Marci ekkor döntött úgy, hogy Ő bizony most leveszi a fejéről az amúgy is kikapcsolt fejlámpáját, Őt ne nézzék turistának. Eme megtévesztő hadművelet tökéletesen bevált, ugyanis annak ellenére, hogy nagy hátizsákokkal, túra bakancsokban, zseblámpával, fejlámpával, Budai hegység turistatérképpel a kezemben, (+láthatóan azt sem tudjuk merre vagyunk) senki nem vette észre, hogy turisták vagyunk, senki nem kötött belénk. Marci az álcázás mestere.

 

Budakeszin mentünk egy darabig, azt hittük, hogy OTT vagyunk AHOL, de mint utóbb kiderült: Mégsem. Ennek az lett a vége hogy egy kereszteződésben állunk a térképen, kezünkben a GPS-szel (ami épp Nyékládházát mutatta mint jelenlegi pozíciónk), és próbáljuk kitalálni, hogy hol a bánatban vagyunk. Végül a GPS megtalált minket, ezáltal mi is magunkat, és a helyes (-nek vélt) úton haladtunk tovább. Egy kis útvonal korrigálással elértük Budakeszi szélét, ahol már az én GPS-em, és a kontaktom a természettel kapcsolt be, és újult erővel, és magabiztossággal vezettem a kis csapatot a jó úton.

Egyszer csak két világító szempár villant fel felünk szemben, a fej- és zseblámpák kereszttüzében. Az egyik mintha kerítés mögül figyelt volna, a másik viszont igencsak közeledett és jó 40 centivel magasabban volt mint a kerítés mögötti szempár. Hörögve ugatva habzó szájjal rontott ránk egy hatalmas kutya. Nekem ugrott és vicsorgó fogakkal tépte a karomról a húst, életre halálra küzdöttünk a porban fetrengve. Hol én voltam fölényben, hol a dög került fölém, és támadt folyton a torkomnak. A halálomat akarta, de nem adhattam meg neki ezt az örömöt, úgyhogy minden erőmet összeszedve harcoltam vele. Zakk csak toporzékolva segítségért sikoltozott. Ám ekkor megjelent Marci -akit eddig nem láthatott a kutya, mert nem volt a fején a lámpa, álcázta magát- előkapta a mindig kéznél lévő 30 centis rambo kését, és torkon szúrta a rohadékot! Feltápászkodtam a véres porból, és tüzet adtam Marcinak aki rágyújtott egy szivarra. Aztán fagyit ettünk.

 

Nem, amúgy nem így történt.

 

Tényleg volt egy kis rohadék kutya a kerítésen kívül, és ezerrel vicsorogva ugatott, de csak elsétáltunk mellette. Marci kezében a kés, Zakk a háta mögött, én meg úgy saccoltam, hogy egy krav magás, térdtörő rúgással pont arcon tudom küldeni a kis szemetet ha betámad. Szerencsére elég volt annyi, hogy csúnyán néztem.

 

Én már kezdtem aggódni, hogy nem fogunk felérni a budaörsi Odvas hegyre időben. Hosszas menetelés után közelítettünk célunkhoz. Már a "Ragyogás féle" épületet és az Elhagyatott hangárat is elhagytuk, amikor is kinéztem balra a fák között, és megláttam, hogy pirkad. Odaléptem kicsit. A többiek szerencsére bírták az iramot. Rongyoltunk le a hegy oldalban a piros jelzésen, keresztül egy már Budaörshöz tartozó betonúton, ahol is egy rendőr autó közelített. Persze már ugrottam is be a következő bokorba, nehogy megállítson, mert ha ezek elkezdenek igazoltatni, soha nem érünk oda. Zakk kicsit lemaradva, de ő is "ugrott" utánam a bokorba. Nah de egyszer csak hallom, hogy forduljak vissza. Ehh..

Visszaérek.

 

[...]

- ...ból indultunk, keresztül Budakeszin, és az Odvas hegyről szeretnénk látni, amikor lemegy. - hallottam Marci magyarázatának végét.

- Jó reggelt! - értem oda.

- Jó reggelt! - köszönt vissza, és világított az arcomba a rend éber őre, majd visszafordult Marcihoz.

- Furcsa programjai vannak maguknak...

- Hát igen, köszönjük!

- Aztán ugye tudják, hogy kell felmenni a hegyre?

- Persze tudjuk!

- Nah menjenek!

- Köszönjünk, viszlát!

- Viszlát!

 

Rongyoltunk tovább. (Aztán persze utólag kiderült, hogy a Marcit sem megállították, hanem magától állt meg. Életképességből 1-s. Nah jó. Ha belegondolok így azért tényleg jobb volt mintha lövöldözve rohantak volna utánunk a susnyásban.)
De ha a rendőr szemszögéből nézem, nevetnem kell. Világítás lekapcsolva, 2km/h-al járőrözök egy elhagyatott kis úton, egyszer csak egy fejlámpás valaki az út jobb oldalán lévő bokrok közül kilép az útra, rám néz, majd a következő másodpercben más el is tűnik az út túloldalán lévő susnyában. Aztán még ketten utána.

 

Az erőltetett menetnek köszönhetően végül kb. negyedórával a holdlemente előtt értünk fel a hegycsúcsra. Pattintottunk 1-1 csúcssört, és fényképeztük a tájat, a holdlementét, és kameráztuk a napfelkeltét. Egyhangúan megszavaztuk, hogy nagy-nagy jóságos feeling éppen akkor ott lenni. (Akik nem jöttek az éjszakai túrára, azok legalább ide kijöhettek volna hajnalban. Szerintem.)

 

Itt már én is éreztem, hogy nagyon fáradtak a lábaim, a szemeim, és én is.

 

Miután Marci az összes kukás zsáknak tűnő, szél állónak vallott ruhaneműjét magára aggatta és hisztizett már vagy 20 perce, megindultunk lefelé, átvágtunk a nap felkelő sugarai által melegedő, és ébredező városon az első buszmegállóig. Meglepően sokan vannak ébren vasárnap hajnali 7 körül...

 

Képek hamarosan...