bolyongó

Másnap reggel egy hatalmas tankerhajó (két kicsi „trombival”) húzott el az „ágyamtól” kb. 15 méterre. Marci már ébren volt és a várost nézte, én az óriás vasszörny robajára ébredtem. El kellett telnie néhány másodpercnek mire az agyam eljutott az éberség állapotába. Azért valljuk be, nem minden nap ébred az ember arra, hogy egy sok száz tonnás vasmonstrum evickél el a fekhelyétől 15 méterre. Többiek is feleszméltek –majd ébredtek- és megreggeliztünk. A félszigetről –amin a kempingünk volt- egy komp vitte át óránként a turistákat Velecébe. Reggeli, mosogatás, tisztálkodás, összemrámolás után, szerencsésen elcsíptük a következőnek induló kompot. A hajó egy cölöpökkel kivert „úton” vitt át minket a gondolák városába ahol is nekiláttunk a városnézésnek. Ahogy az tőlünk teljesen megszokott volt NEM arra indultunk el amerre a turisták tömkelege. Abban sem voltunk biztosak, hogy feltétlenül meg akarjuk nézni Velecének a legtipikusabb nevezetességeit. Ettől függetlenül a város központja felé indultunk meg, csak nem arra amerre a tömeg, hanem amerre a lábunk vitt minket. Nagyon pici, szűk, sikátor jellegű utcákon vitt az utunk, amiket természetesen „víz utak” szegélyeztek, amin vízibuszok, vízitaxik, és egyéb vízi járművek szállították az embereket a város különböző részeiből céljuk felé. Rendszeresen „tévedtünk be” olyan sikátorokba, amelyek végénél vissza kellett fordulnunk, ugyanis utunkat csatornák keresztezték. Végül viszonylag rövid idő alatt eljutottunk a nevezetességekhez. Voltunk a Rialto - hídnál, a Szent Márk téren, a Tűztoronynál (Amibe nem mentünk fel, mert saccra 3-4 órát kellett volna sorba állnunk.) és a Bazilikát is csak kintről néztük meg. Elsétáltunk a Sóhajok hídjához. Én már jó pár évvel ezelőtt voltam itt, de nagy csalódás volt a mostani látvány. Hatalmas reklámfelületté alakították a híd környékét. Egyáltalán nem adta vissza azt, hogy ott azon a hídon régebben a halálra ítéltek sétáltak át a bíróságról a vesztőhelyre, és hogy az utoljára a szemük elő táruló szabadság látványától sóhajtottak egy utolsót. Gyorsan „pipáltuk” a helyszínt és leléptünk. Újabb kis sikátorokon keresztül indultunk vissza a komphoz. Meglepő módon nem nagyon találkoztunk gondolákkal. Láttunk viszont két háztömb között kiteregetett ruhákat, szűk utcákban kétasztalnyi éttermeket, helyi lakosokat, étterem hátsó kijáratán több zsák szeméttel kiszaladó pincért, sikátor szélességnyi erkélyeket, (ahonnan nyugodtan át lehet lépni az „utca” másik oldalán lévő lakás konyhájába), vízitaxikat, és rengeteg olyan dolgot, amit amúgy egy „hagyományos” turista nem lát Velencéből. A város igazi arcát.

A komp éppen indult visszafelé amikor befordultunk az utolsó sarkon, szóval 10másodperc alatt kellett futunk a százat, de megcsináltuk. (Éreztük az iróniát, mert induláskor nem értettük azokat a kreténeket, akik az utolsó utáni pillanatban érkeztek..) Szépen visszakompoztunk, a kempingben megittunk még egy búcsú sört. Marci főnök úr enyhe sugallatára már nem ettünk ott semmit, mert indulni kell! Fejet hajtottunk akarata előtt és továbbálltunk. Mivel egész héten egyetlen egyszer raktuk a seggünket a tengerbe, azt azért kisírtuk még nála, hogy a legutolsó helyen fürdünk még egyet. Ő már nem akart, úgyhogy végül otthagytuk a kocsinál és belevetettük magunkat még utoljára a tengerben. (Itt majdnem meglincseltük Ádámot, mert Ő nézett kis egy „jajj mennyire király” strandot. De amikor odaértünk kiderült, hogy egy kacsaúsztató kis valami volt, amibe kb. annyi víz volt, hogy egy kacsa sétálni is tudott volna. De aztán kiderült, hogy van egy másik része is a partnak, szóval megtaláltuk amire vágytunk. Ádám így maradhatott életben.) Én hiába úsztam be vagy 200 métert a nyílt tenger felé, még akkor is hallottam Gergő folyamatos visítozását, hogy Őt megtámadta egy gigantikus vérrák (Gigantorakus(?)), és hogy csak az éberségének köszönhetően nem mászott fel teljesen a lábán, és csippentette le az apró pici kükijét. Kb. egy óra múlva adta föl a harcot a rákokkal. Elbeszélése alapján arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűsíthetően az egész vérrák populáció ebbe a nyamvadt kis öbölbe töltötte a nyarat, és Gergőt várták. Türelmes ember lévén nem öltem magam (sem Gergőt) vízbe, hanem a tenger felszínén lebegve megcsodáltam a naplementét, majd kiúsztam a többiekhez és elindultunk haza. Még most sem kajálhattunk. (Illetve, de. Megálltunk csak már kaját nem adtak azon a helyen)

Az egyik fizetőkapunál (ahol Marci szokásához híven mély és tartalmas beszélgetésbe elegyedett az amúgy olasz nyelven karattyoló jegyadó automatával) ismét lemeszeltek a rendőrök. Azóta sem tudjuk, hogy miért tették mindezt, ugyanis néhány olasz mondat és heves gesztikuláció után visszaadták a papírjainkat, beültek az autóba, és szirénázva elhajtottak. Mi csak néztük egymást és a távolodó rendőrautót, ami egy éles kanyar után máris az olasz autópályán vágtatott. Nem haboztunk sokáig, elindultunk a másik irányba. Mivel természetesen mindenki bealudt, Marcival azt a csodálatos játékot találtuk ki, hogy minden magyar kamionosnak, vagy lakókocsisnak, akit megelőztünk, dudáltunk, és az autóból félig kilógva integettünk. Az egyik benzinkúton megálltunk kajálni (végre).
Szlovéniában az egyik lejárónál nem döntöttünk túl jól és Zágráb felé vettük az irányt. Úgyhogy -bár éjszaka volt- szerintem Horvátországban is voltunk egy kicsit, de szerencsére erről csak Marci meg én tudtunk (egészen mostanáig). Hajnalban léptük át a Magyar határt. Egy kicsit itt sem túl jó helyen, de legalább már az ország stimmelt. Kilométereken át jöttünk esőben mindezt úgy, hogy egy tábla sem mutatta, hogy épp hol vagyunk, merre tartunk (GPS meg a gyengék fegyvere ugye), arról nem is beszélve, hogy végig fel volt szántva az adott útszakasz a teljes szélességében. Mintha egy szétbombázott Romániába értünk volna. Arról nem is beszélve, hogy ez a NYUGAT Magyarországon. Napfelkeltekor megálltunk egy kúton, mert Marcinak koffeinre volt szüksége. Természetesen túladagolta magát - ahogy az ilyenkor lenni szokott - úgyhogy órákon át csak röhögtünk, és idióta rajzfilmek idióta slágereit ordibáltuk a hátul alvók és nem alvók legnagyobb örömére.

 

 

Otthon anyuék ebéddel és pálinkával vártak, virággal köszöntük meg Flórának a kitartását, és hogy elviselt minket, és kajákat és a mosogatást és…

Én otthon maradtam, mert Hugom ballagott az oviból, a többiekre viszont várt még egy 2 órás út Budapestre. Erről sajnos nem tudok már nyilatkozni. Bár ha az elmúlt hetet veszem figyelembe…
Marci vezetett, a többiek aludtak.