bolyongó

Előzmények:

 

Már hetek óta elég sokat melóztam, de az utolsó héten ez teljesen kicsúcsosodott. Csütörtökön 11ig bent voltam a cégnél, hogy pénteken délelőtt már csak az apróságok maradjanak, és minden munka meglegyen, ne kelljen senkinek sem az én dolgaimmal foglalkoznia. Előre is dolgoztam amennyit tudtam. Mivel még csütörtökön is a cégnél éjszakáztam, pénteken reggel fél6kor kezdtem el kimosni a cuccaimat, amit délután vinni akartam az útra. Amíg lejárt a mosógép összepakoltam, amit csak tudtam. Gyors teregetés majd irány a meló. 2ig bent voltam, gyorsan haza bringáztam, hogy még a maradék ruhát és a megszáradtakat(?) becsomagoljam. Szerencsére a munkában is és otthon is végeztem mindennel mire indultunk.

 

Az út:

 

Már az indulási előzményeket is felhőtlen jó kedv kísérte. Nagy nevetések közepette próbáltuk a lakóautó hátuljára felerőszakolni a 4 brigát a nekik kialakított helyre. Napsugár (a én járművem) mindig kitúrta a többieket, és nagyon nehezem ment az összeszoktatásuk.

Indulás előtt a Kérónál koccintottunk egy indulósat, megittunk 1-2 indító sört, még utoljára (?) mindenki beszélt a rokonokkal –ki tudja mi lesz velünk alapon-, majd Marci vezetésével megindult a túra. Már jó előre megszereztem az örök jogot az anyósüléshez (Shotgun!), így én ültem Marci mellett, hátul a „nappaliban/étkezőben” Flóra, Gergő, Ádám, Titten. Gergőnek, zseniális válogatásnak nem éppen nevezhető CDjét üvöltettük az M7esen. Marhára élveztük. Egymás után jöttek a 80-as és a 90-es évek legnagyobb diszkó slágerei, melyeket természetesen kívülről tudtunk, így énekeltünk. Ace of Base, Dr. Alban, Earth Wind and Fire stb. Elindult az örült túra.

A kilométerek megtételével azért természetesen lankadt a hangulat, de senkinek nem volt rossz kedve. Lassan beborult, majd villámlások fényeit láttuk a távolba. „Ugorjatok, csukjátok be az ablakokat, gyorsan közeledik!” Szólt a parancs a hátul levőknek. Másodperceken belül légmentesen be voltunk zárva. Leszakadt az ég. Csapkodtak a villámok, dörgött, majd hatalmas cseppekben szakadni kezdett az eső. Marci alig látott valamit, szépen ki is fejtette véleményét az olasz autókról, és a világításukról.

Kb 1 óra elteltével ki is értünk a viharzóna alól. Az ég nem nyugodott, de fellélegezhettünk.

Már csak ~50km a Magyar – Szlovén határ.

 

Minden féle előrejelzés, tábla, felvilágosítás, vagy integető emberke látványa nélkül átkeltünk a Szlovén határon. Mivel csak az út menti táblák „másmilyensége” jelezte nekünk, hogy már nem Magyarországon vagyunk, gyorsan szlovén pályamatricához kellett jutunk. De hát „Szarni bele, szarni rá!”. Mivel amúgy is mindenki kezdett bepunnyadni, és éhesek is voltunk, és az üzemanyagunk is fogyóban volt, megálltunk a legelső kúton (2.-on mert az első már zárva volt). Szépen elkezdett mindenki a kocsiban enni, de lassan kapcsoltak, hogy nem fogunk elférni, így kitelepedtünk a szelektív kukák és az autó közé a padkára. Kicsit furcsán néztek az emberek, de mi nagyon jó ízűt ettünk. (itt tenném, hozzá, hogy nem csak a háromszög alakúra vágott ételeket eszem meg!)

Már egy órája szakad az eső.

 

Kitartóan szolidalítok Marcival. Az első holtpont. Ő csöndben bambul ki az arcából, figyeli az utat, nincs nagy forgalom, csak az eső esik és nem látni semmit a rosszul beállított lámpák miatt. Én másodpercekre kómába esek, lebukik fejem, majd felkapom. Beszélgetést kezdeményezek.
 

Szállóigévé vált. Könnyesre röhögtünk magunka, majd jött a pörgés. Zene hallgatás, beszélgetés, röhögés. Többiek órák óta alszanak. Ki az ágyban, ki az asztalra borulva, ki a padon keresztbe..

 

Órák óta szakad az eső..

 

Csendben ülünk egymás mellett (közeledik a következő holtpont) egyszer csak villám csapott be elénk úgy egy kilométerre az út mellé valahova, Marci egy nagyot kiáltva felugrott. Megijedt. Folytak a könnyeim…

 

3. holt pont.

 

Szintén szállóige lett.

 

Újabb tankolás. Kitudja hol…

 

Reggel 5óra előtt egyszer csak szirénák villantak mögöttünk. Rendőrök. „Azonnal mindenki üljön a helyére (rajtunk kívül mindenki valahol fekve aludt) és kösse be magát! Rendőrök!” Szerencsére pillanatok alatt pattant mindenki. Senkinek nem jutott el a tudatáig, hogy mi történik, de nem is ez volt a lényeg.

Marci beszélt velük, kiszállították. Végül kiderült, hogy azért volt a hatalmas felhajtás, mert a bringák nem voltak megjelölve egy külön kis táblával. Sajnos mit nem tudtunk arról, hogy ez kötelező. Láttuk egy két lakókocsin, de nem törődtünk vele. Az olasz rend éber őrei gyorsan meg is szabadítottak minket 82 Eurotól, nehogy nagyon húzza a zsebünket. Követnünk kellett őket a következő autós pihenőbe, ahol tudtunk ilyen kis táblácskát venni. Addig nem mehettünk sehova. 6kor nyitott. Vártunk. 1 óra kiesés.

Megjelent a boltos kislány. Kinyitott 6 után majd bezárt, hogy majd hamarosan jön. (Persze ebből csak annyit értettünk, hogy „bla bla bla minuten”)

Tovább vártunk.

Majd következő 10 euróért hozzájutottunk egy remek „jelzőtáblához” amire „szükségünk volt”.

Ezúton szeretnék gratulálni az intézkedő rendőröknek, akik ilyen hatalmas büntettet füleltek le hajnali 5kor… Nagy fogás volt.

 

„Akkor hatos…”

Szintén szállóige, mivel Marci rendszeresen feledkezett meg a 6. sebességről. Így amikor már 20 perce pörgette a motort, kapcsolt, és ezzel a mondattal felnyomta a gépet hatosba.

 

Reggelre túl voltunk néhány holt ponton. 2en ébren, többiek aludtak. Marci Verona környékén befáradt. Jó fej volt, nem aludt minket a halálba. Gergő lett a sofőr. Én maradtam a „mitfahrer”.

Nagyon változatos út állt előttünk. Volt egy 50km-es tökéletesen egyenes szakasz az autópályán. Szerintem a tervező fogott egy méterrudat, és meghúzta az ország térképén, hogy merre vezessen az autópálya. Nem szarozhattak túl sokat a földek felvásárlásával. (Nem túlzok. Google Mapsen lehet csekkolni az A4es pályát pl Padova és a Velence között)

 

Marci néhány óra múlva felébredt. Rosszabbul nézett ki mint valaha. Szerencsére pár kilométeren belül megkellett állnunk tankolni. Flóra elmondhatatlanul finom szendvicseket csinált a hozott anyagokból. Már 1 db-al jól lakott az ember, maradékot úgy adtuk körbe mint… Mint…
Sofőr visszaváltás. Továbbra is maradtam „pozíciómban”.

 

Genova-tól Antibes-ig elmondhatatlanul szép tengerparti autópályán utaztunk. Balra a tenger, jobbra a hegyek, völgyekben a települések, és mi pedig völgyhidakon, alagutakon keresztül tátott szájjal a csodálattól tettük meg az utat.

 

Megérkeztünk. Kiderült, hogy a kemping amit Marci előre kinézett igazából valami nyugger kemping, és amint megláttak engem és a Marcit, közölték, hogy talán még se kellene ott megszállnunk.. Előfordul..
Másik kempinget kerestünk. Jobbat találtunk!
Irány a tenger. 1 órát áztattunk magunkat (közben Marci elrendezte a papírügyeket, és a pénzügyeket), majd visszatértünk, és indult a Lecsófőzés, és a vacsi. Dumáltunk, Flóra közben elmosogatott (ezt nem írom többször mert Ő a háziasság megtestesítője, szóval nem is engedte, hogy FÉRFI segítsen ilyenben. Szeretem.)

 

38 órája nem aludtam. Menjünk el sétálni! Menjünk. Irány a tengerpart, fényképezés, sétálás, beszélgetés, parton ülés, sör kortyolgatás. Igaz, hogy már 40 órája nem aludtam, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. Ennek ellenére amikor felnéztem az égre azt láttam, hogy az összes csillag mint ha egy kis vékony fonálon lógna és a langyos tengeri szellő lengetné őket. Hát érdekes „halu”(?) volt. Jót mosolyogtam magamon.

 

Visszafelé kitaláltuk, hogy nézzük meg a kemping melletti vidámparkot. Életem egyik legszürreálisabb és legfeledhetetlenebb élménye volt. Azt kell hogy mondjam, 41 óra nem alvás után már érdekesen működik az agy. (Pláne ha előtte sem pihente túl magát az ember)
Körbesétáltuk a parkot, megnéztünk mindent, majd a Marcival ettünk 1-1 adag sült krumplit, közben az embereket figyeltük.

 

Visszatértünk a kempingbe, mindenki lefeküdt, én kint aludtam az autó melett. Nem aludtam túl mélyen.

 

 

folyt. köv.